Steve Bácsi gondolatai

Fiú – mondta csöndesen doktor H. (nem, nem House, Hirschler), kevéssel fél kettő előtt, egy szép őszi napon, szeptember végén (bocs’ Sanyi) az Úr 1961-ik esztendejében. Így kezdődött. Így kezdődött???

* * *

Nyár van. A teknő félig töltve langyos vízzel, benne egy fiúcska pancsol. Magamra ismerek. Mellette egy kedves asszony, Ella, vagy ahogy neveztük Ella nagymama, vagyis apám anyja. És nem valahol a távoli falvak valamelyikében vagyunk, hanem Kispesten, a Vekerle telep egyik házának udvarán. Az ház emeletén a korlátnak támaszkodva nagyapám áll, szájában az elmaradhatatlan kellék. Nem is emlékszem, hogy bármikor nagyapának szólítottuk volna, ő egyszerűen a Pipás volt! Regényes élete volt az öregnek, bár nekem túl sok nem jutott belőle. Alig kamaszodtam, amikor elvitte a tüdőrák. Az utolsó kép ahogy a kórházi ágyon fekszik. Ella nagyit a Parkinson kór győzte le. Sokáig ápolta a család. Végül szinte teljesen magatehetetlen volt, de utolsó percéig tele szeretettel. Róla írok, Rá gondolok… könnyezem.

* * *

Lágymányos, Baranyai utca huszonhárom, harmadik emelet három. Öreg néni ül a konyhaasztalnál. Anyám benyúl a fridzsiderbe, egy kis poharat vesz elő, valami fehér valami van benne. Dédikémnek összegyűjtötték a tejnek a fölét és ő mindig jóízűen majszolta. Én meg persze mindig belekóstoltam. Azóta szeretem. (kéne újból igazi tejet forralni…) És amikor már megunta a ücsörgést felkerekedtünk, elkísértük a Körtérre, felültettük a – na most vagyok bajban, hogy hányas – villamosra. Szóval a dédi. Anyám nagymamája. A XIX. század gyermeke. Számtalan fénykép és apró emlék került hozzám Tőle. Bennem, mint kedves öreg néni él…

…pedig hát….

a lánya, anyám anyja, az én másik nagyim szerint nem volt igazán jó anya. És ezzel eljutottunk az anyai nagyszüleimhez. Most is látom őket. Nemcsak a lelki szemeimmel, fényképük itt van előttem a falon! Nagyapám. Ha Pipásnak regényes élete volt, akkor most a „Csendes Don” következne. Hogyan lett a szegény vasmunkásból elismert nagykövet. Kedvenc unokája voltam. Peking, Hanoi, Varsó, Bukarest. A varsói Chopin szobor a parkok, a repülőutak kisgyermekként többnyire csak a személyzetre bízva, vagy a bukaresti utcák, a rezidencia épülete, ahol görkorcsolyázni tanultam, a kert, ahol öcsém leesett a fáról és összetörte magát. Az erdélyi körutazás 1971-ben. És a Sznagovi tó és egy épület, ahol tízen- egynéhány évvel azelőtt Nagy Imréék „vendégeskedtek”. Persze erről akkor nem sok fogalmam volt. Sőt inkább úgy mondanám, semmi. És még oly sok minden. 2001. De addig velünk volt. És nagymamám, Piri nagymama végig, mindig mellette állt. Nagykövetfeleségként – remélem, megbocsát – kicsit esetlenül, kicsit sznob volt. Nehéz válogatni az elém tóduló képekből. Életerős asszony volt. Biztosak voltunk benne, hogy megünnepeljük a századik születésnapját. 2010. március 10-én délelőtt megcsörrent a telefonom, anyám volt, csak annyit mondott: nagymama meghalt… nem emlékszem meg tudtam-e szólalni… zokogtam nem is tudom meddig. De aznap este újjászülettem!

* * *

Ellának és Pipásnak 2 fia született. Elsőként az apám. 1937. Miskolc.
Anyám egy évvel korábban Piri nagymamámék első gyermekeként. Az ötvenes évek közepén találtak egymásra. 56-ot már együtt élték meg. Érdekes volt olvasnom apám beszámolóját az akkori napokról. Valahol még megvan. Akkor írta, amikor a BM-be ment dolgozni. Rá is ment az egészsége. Egy vegyésznek a vegyszerek a végzete. Egy ködös hajnalon csöngettek. Apámék jó barátja a házból. (nem volt még telefonunk – 1993. november 23.) Döbbenet, szótlanság. Száraz szomorúság. Alig múlt 56. Hiányzik az életünkből. Másnap a négy éves fiam csak annyit mondott: és most ki fog velem papírrepülőt hajtogatni? És akkor együtt zokogtunk.
Anyám még velünk van. De róla most nem. És a két dolog nem függ össze.

* * *
…és itt vagyok, és szép életem, szép életünk van….