Steve Bácsi gondolatai

 Történt egy napon – mondjuk ma este – hogy a kerékpáromat felkapcsolt lámpával toltam át (HANGSÚLYOZOM: TOLTAM!!!) a kijelölt gyalogátkelőhelyen (Győzike szintűeknek: zebrán) - szabad (zöld) jelzésnél. Szemből közeledik egy  Opel Astra típusú személygépjármű. Tetején világító „TAXI” felirat. Ebből arra következtettem, hogy a jármű vezetője személyszállító kisiparos, egyéni vállalkozó. Kurvára nem fontos, ha esetleg társas. Majd kanyarodik jobbra.

Satufék. 7 centi. Integetek neki, tekerd le az ablakod. Megteszi, és mondja: bocs, nem láttalak. Az ember érdekesen nézett ki…  két liter bor és/vagy 48 óra nem alvás……

Csak annyit áruljatok el, hol adnak vakoknak vezetői engedélyt taxira?????? Mert, aki ENNEK PAV kettőt adott, annak két évet kellene…….

És utána hazatekertem……

Kéne egy lestrapált teherautó az esti Budapestre….  csak, hogy ilyenkor is ilyen nagyfiúk e egyesek…….

Fiú – mondta csöndesen doktor H. (nem, nem House, Hirschler), kevéssel fél kettő előtt, egy szép őszi napon, szeptember végén (bocs’ Sanyi) az Úr 1961-ik esztendejében. Így kezdődött. Így kezdődött???

* * *

Nyár van. A teknő félig töltve langyos vízzel, benne egy fiúcska pancsol. Magamra ismerek. Mellette egy kedves asszony, Ella, vagy ahogy neveztük Ella nagymama, vagyis apám anyja. És nem valahol a távoli falvak valamelyikében vagyunk, hanem Kispesten, a Vekerle telep egyik házának udvarán. Az ház emeletén a korlátnak támaszkodva nagyapám áll, szájában az elmaradhatatlan kellék. Nem is emlékszem, hogy bármikor nagyapának szólítottuk volna, ő egyszerűen a Pipás volt! Regényes élete volt az öregnek, bár nekem túl sok nem jutott belőle. Alig kamaszodtam, amikor elvitte a tüdőrák. Az utolsó kép ahogy a kórházi ágyon fekszik. Ella nagyit a Parkinson kór győzte le. Sokáig ápolta a család. Végül szinte teljesen magatehetetlen volt, de utolsó percéig tele szeretettel. Róla írok, Rá gondolok… könnyezem.

* * *

Lágymányos, Baranyai utca huszonhárom, harmadik emelet három. Öreg néni ül a konyhaasztalnál. Anyám benyúl a fridzsiderbe, egy kis poharat vesz elő, valami fehér valami van benne. Dédikémnek összegyűjtötték a tejnek a fölét és ő mindig jóízűen majszolta. Én meg persze mindig belekóstoltam. Azóta szeretem. (kéne újból igazi tejet forralni…) És amikor már megunta a ücsörgést felkerekedtünk, elkísértük a Körtérre, felültettük a – na most vagyok bajban, hogy hányas – villamosra. Szóval a dédi. Anyám nagymamája. A XIX. század gyermeke. Számtalan fénykép és apró emlék került hozzám Tőle. Bennem, mint kedves öreg néni él…

…pedig hát….

a lánya, anyám anyja, az én másik nagyim szerint nem volt igazán jó anya. És ezzel eljutottunk az anyai nagyszüleimhez. Most is látom őket. Nemcsak a lelki szemeimmel, fényképük itt van előttem a falon! Nagyapám. Ha Pipásnak regényes élete volt, akkor most a „Csendes Don” következne. Hogyan lett a szegény vasmunkásból elismert nagykövet. Kedvenc unokája voltam. Peking, Hanoi, Varsó, Bukarest. A varsói Chopin szobor a parkok, a repülőutak kisgyermekként többnyire csak a személyzetre bízva, vagy a bukaresti utcák, a rezidencia épülete, ahol görkorcsolyázni tanultam, a kert, ahol öcsém leesett a fáról és összetörte magát. Az erdélyi körutazás 1971-ben. És a Sznagovi tó és egy épület, ahol tízen- egynéhány évvel azelőtt Nagy Imréék „vendégeskedtek”. Persze erről akkor nem sok fogalmam volt. Sőt inkább úgy mondanám, semmi. És még oly sok minden. 2001. De addig velünk volt. És nagymamám, Piri nagymama végig, mindig mellette állt. Nagykövetfeleségként – remélem, megbocsát – kicsit esetlenül, kicsit sznob volt. Nehéz válogatni az elém tóduló képekből. Életerős asszony volt. Biztosak voltunk benne, hogy megünnepeljük a századik születésnapját. 2010. március 10-én délelőtt megcsörrent a telefonom, anyám volt, csak annyit mondott: nagymama meghalt… nem emlékszem meg tudtam-e szólalni… zokogtam nem is tudom meddig. De aznap este újjászülettem!

* * *

Ellának és Pipásnak 2 fia született. Elsőként az apám. 1937. Miskolc.
Anyám egy évvel korábban Piri nagymamámék első gyermekeként. Az ötvenes évek közepén találtak egymásra. 56-ot már együtt élték meg. Érdekes volt olvasnom apám beszámolóját az akkori napokról. Valahol még megvan. Akkor írta, amikor a BM-be ment dolgozni. Rá is ment az egészsége. Egy vegyésznek a vegyszerek a végzete. Egy ködös hajnalon csöngettek. Apámék jó barátja a házból. (nem volt még telefonunk – 1993. november 23.) Döbbenet, szótlanság. Száraz szomorúság. Alig múlt 56. Hiányzik az életünkből. Másnap a négy éves fiam csak annyit mondott: és most ki fog velem papírrepülőt hajtogatni? És akkor együtt zokogtunk.
Anyám még velünk van. De róla most nem. És a két dolog nem függ össze.

* * *
…és itt vagyok, és szép életem, szép életünk van….

 

 ...gondoltam, mi lenne, ha megtanulnék valami újat, valami olyasmit, amit még nem csináltam. Legalább is szakszerűen nem. Persze a masszázs is valahol olyan, mint a foci, mindenki ért hozzá.... (legalább is ezt hisszük)

A gondolatot tett követte.....

A SVÉD MASSZÁZS rejtelmeibe ástam - illetve gyúrtam - be magam.

...már tervezem az új névjegyem!!!

 BESZÉLJENEK A KÉPEK!!!!!

https://picasaweb.google.com/106595065595463811490/Anglia1SoNap?authkey=Gv1sRgCJDxr_aRodOs-gE

https://picasaweb.google.com/106595065595463811490/AngliaWales2IkNap?authkey=Gv1sRgCP38p5WluayLSw

https://picasaweb.google.com/106595065595463811490/Wales3IkNap?authkey=Gv1sRgCKqd1O3H3cOqdw

https://picasaweb.google.com/106595065595463811490/WalesAnglia4IkNap?authkey=Gv1sRgCN2CocO73NyyRQ

https://picasaweb.google.com/106595065595463811490/Anglia5IkNap?authkey=Gv1sRgCNyZ6qOi4tzHMg

https://picasaweb.google.com/106595065595463811490/Anglia6IkNap?authkey=Gv1sRgCOnanq20pq-Z0AE

https://picasaweb.google.com/106595065595463811490/Anglia7IkNap?authkey=Gv1sRgCKOmlrb9y6-HIA

https://picasaweb.google.com/106595065595463811490/AngliaUtolsoNap?authkey=Gv1sRgCNfl6q7e37HnEg

 Igen....

nemrég múlt 30 éve. Lehetne 31 is, csak az egy más helyzet, más élet volna, de erről itt és most nem.

Szóval eltelt 30 év 1981 tavasza, nyár eleje óta. 5 évente öszve jöttünk, vagyis ez lesz a 6-odik. 

És van, aki már régóta nincs köztük, ezzel mostanában egészen más miatt szembesültem. Erről majd beszélgethetünk......

Van egy kedvenc helyem, tán már 15 éve is az volt, így most visszatérünk oda. 
Közelében az épület még áll, de már egy ideje nem a "Fényes".....

Egy hely a Karinthy 12-ben, egy kedves kis söröző, egy étterem...

a BAJOR...   http://www.bajorsorozo.hu

http://www.facebook.com/bajor.sorozo?sk=info

Szóval ide várlak benneteket 2011. szeptember 23-án 18 órától!!!

És mivel elképzelhető, hogy nem mindenkihez jutott el az esemesem, emilem, nem találkoztunk a fészbúkon, netán nem tud a blogomról - bár soxor én is elfeledkezem róla - ezért szóljatok a többieknek!!!!!!

..és nem csak a tablón lévőknek, hisz vannak, akik 1, 2, 3 évig jártak velünk együtt, csak valamiért a befejezés eltért...  a magam részéről őket is szívesen.....

 A ma délutáni órámat nem tudtam megtartani. Illetve nem is az én órám, hanem egy kolleginám helyettesítettem volna. Kerékpárral mentem, és nem volt még alkalmam kerékpár zárat venni. Mivel ebben az épületben már előfordult, hogy a tanteremben, vagy épp az irodában volt a kerékpárom, nem gondoltam, hogy ez gondot okoz. A portás és a vele együtt őrködő kedves úr azonban bebizonyította, ha nincs probléma, akkor csinálunk!!!! 

 ...mondhatni. De akár azt is, hogy majdnem. Itt lakunk.

Vannak még hiányosságok és van ami már tökéletes!!!!

..egyelőre egy kis ítelítő:

 A költő. Akinek néhány versét tanítják az iskolában. És aki nem attól nagy költő, ahogyan végezte. 
De most nem ezért emlegetem. A nagy nevű elődök sorsa, hogy utcát neveznek el róluk. Vagy teret. Vagy Valamit. 
Most a Radnóti Miklós utcában vagyok. Újlipótvárosban. A 80-as évek elején sokat jártam erre.....  De ez már emlék, az pedig munka volt.
Költözködés, pakolás és ami vele jár......

Van tévé, internet, telefon....  holnap már ágy is......

furcsa lesz ma itt aludni....   egyedül.....
 

 Újbuda....

Még nem voltam négy, amikor Pestről a családunk átköltözött Budára. És pont a tizenegyedik kerületbe. Lágymányosra. 1965-öt írtunk. Illetve írtak... akkoriban az ekkora gyermekek még ritkán ismerték az írás, olvasás rejtelmeit. Szóval Lágymányos... majd Albertfalva, Gazdagrét, ismét Albertfalva, és végül Kelenföld. Az általános, az érettségi, néhány munkahely. A családalapítás, a gyermekek, óvodák, iskolák. Barátok. A múlt, a jelen. 46 év. Mindennel, ami ebbe belefér.

Újlipótváros....

A városrész a tizenharmadikban. A városrész, amely nem illik ebbe a kerületbe. De az ötödikbe sem. Igazából egyikbe sem.... legalább is most így látom, így érzem.

Újlipótváros.....

A jövő..........

 2011.február 1.

 Ébredés, a tegnapi napfénynek nyoma sincs. Londoni idő. Összepakolás, szerény reggeli a szálláson, poggyászok a csomagmegőrzőben.

Indulás.

Még nem esik, de…..  szóval már ekkor éreztük, hogy nem ússzuk meg szárazon…

Első utunk, mit előző délután a Kensington Gardens-be vezetett. Nem mintha ez lett volna az elsődleges célpontunk a nagyvárosban, mindössze közel volt a szállásunkhoz.

Megcsodáltuk a park szépségeit, a Lady Diana játszóteret, a sétányokat. A méretekre jellemző, hogy amikor a szomszédos Hyde Park felé vettük az irányt séta helyett az emeletes busz mellett döntöttünk.

A Lófej és a Gumimacik után érkeztünk a híres Speakers’ Corner-hez.

A helynek a híre nagyobb, mint ami a valóságban látszik belőle.

A parkból távozóban, mint valami méltóság, elléptünk a Márvány-diadalív (Marlbe Arch) mellett, 

majd újabb buszozással célba vettük a Westminstert. Vagyis a Westminster Abbey-t és környékét.

Útközben láttunk a Westminster Katedrálist, majd megérkeztünk a célhoz. Sikerült végre a brit lobogót lefotózni a parlament tetején.

És arrafelé sem kedvelik, ha illetéktelenek használják a busz-sávot – erre finoman figyelmeztetik a közlekedőket.

 Ezután a kormányzati negyed felé vettük az útirányt. Gondoltam mekkora buli lenne egy kép a Downing Street 10. előtt. Na persze napjainkban nemhogy a 10-es számú házhoz, de még az utcába sem könnyű bejutni.

 Sebaj. A St James’s Parkon keresztül a Buckingham palota irányába indultunk. A park egy igazi madárparadicsom! (semmiképp sem paradicsom madár). A madár őr háza után láttunk szép és különös madarakat. Egyesek magányosan, mások libasorban, voltak fázósak, érdekes lábúak és volt a Modell, aki perceken keresztül pózolt a kamerám előtt.

És ekkor már csendesen csepegett. Így érkeztünk a Királynő palotájához.

A palotánál már gyűlt a turisták tömege, várva az őrségváltást. Mivel csaknem 20 perc volt még az említett aktusig úgy határoztunk, hogy folytatjuk utunkat, amely a Green parkon át vezetett.

Újabb metrózás után jutottunk el a Charing Cross-hoz, illetve a Trafalgar térre. Amikor megláttam a kettő közötti hatalmas távolságot eszembe jutott Hofi Géza egyik színházi története, amikor a Debreceni színházban a Pigmaliont játszották, amelyben Hofi volt Freddy, Latinovits Zoltán pedig Henry Higgins. A szöveg valahogy így szólt: „Freddy, voltál taxiért? A válasz: el voltam egész fel Charing Crossig, és le a Trafalgar térig, de sehol nem volt kocsi.”

Szóval a Trafalgar tér…. Nelson admirális, az oroszlánok, az üvegbe zárt világ a National Gallery, a National Portrait Gallery.

Mire itt végeztünk meglehetősen megéheztünk. Találtunk is egy remek kis helyet. Olyan igazi angolosat. Majd minden szempontból felülmúlta az előző esti skótot, kivéve az árakat. Az még a fele sem volt. Ettünk ittunk, kipihentük a délelőtt fáradmait.

Ebéd után útba ejtettünk egy csodás mozaikkal díszített metró állomást, majd csakhamar megérkeztünk a British Múzeumhoz.

A múzeum séta után a szemközti kávézóban egy jó tejes kávé – uzsonnának is megtette – majd irány a Tower. Erre azonban már nem volt 3-4 óránk, így ismét átsétáltunk a Tower hídon. Illetve csak részben mert  az első toronynál a lelkes és profi ifjú idegenforgalmisták beinvitáltak bennünket. És irány a torony és a felső híd!!!! Felejthetetlen élmény volt!!! A kedvenc képem is itt készült el.

 És nem maradhatott el a kép a híd közepén. Csak most nehogy felnyissák!!!!!

 Vissza a szállásra, csomag fel, metró, szent Pankreas, rövid bevásárlás, vonat, busz, repülőtér.

Cider, várakozás, beszállás, indulás. J A repülőn ugyanott, mint idefelé. Csak a mellettem lévő ülésen most nem egy marcona idegen. Bizonyára most is kék volt az ég a felhők felett, ha voltak felhők. Az út sima volt, bár kifelé szerintem simább. A landolás a lehető legtávolabb leszállópályán sikerült, de legalább a teljes Ferihegy Airportot végiggurultuk.

Autó….. alvás….

 Valentin nap...... sőt akár valentájn....

Esetleg magyarul..... BÁLINT nap???????? Nem tudom készült-e a médiában (magyarul: médiákok) olyan:"kézdezzük meg az utca emberét, mit is tud a valentájn déj eredetéről?" című felmérés? 

Lehet, hogy lesz "aki kérdez, aki válaszra vár." És lehet, hogy lesz, aki válaszolna. 

Nos nékik egy kis segedelem:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Bálint-nap

amúgy boldog névnapot a Bálintoknak!!!

 Laza vasárnap délelőtt. Olyan takarítós, rendrakós. Közben a háttérben szól a rádió. Délben hírek. Valamilyen turisztikai akcióról beszélnek. Két szakembert (?) szólaltattak meg - ha jól figyeltem - és a kb. 1 perces blokkban legalább nyolcszor használták a címben említett "desztináció" kifejezést. Lehet én vagyok finnyás, de ha már magyar sajátosságokról, nemzeti akciókról beszélünk, lehetne esetleg szépen, magyarul?

Egy kis segítség:

"Turisztikai desztináció: önálló turisztikai vonzerővel bíró földrajzilag lehatárolható egység, amely a turista számára – vonzerői és az azokra épített turisztikai termékek alapján - komplex élményt nyújt, és ahol az ehhez kapcsolódó szükségleteit kielégítheti."

 Variációk négy szóra

 Délután 5 óra előtt néhány perccel – ahelyett, hogy teáztunk volna – elindultunk a szállásunkról. Rövid séta után a Kensington Gardensben találtuk magunkat. Nevezzük ezt villámlátogatásnak, majd holnap visszajövünk.

 Irány a legközelebbi metró állomás. Fel sem ocsúdtam, máris a Szent Pál Katedrálisnál találtuk magunkat (http://www.stpauls.co.uk/).

Körbejártuk, benéztünk, még jó, hogy nem csaptak a kezemre, amikor fényképezni próbáltam. Az óránkra néztünk és egymásra….  A Tate Modern tán még belefér….  Irány a Millennium gyalogoshíd, amelyen pár perc alatt kényelmesen át lehet sétálni a Temze fölött. J Amúgy…  ha az ember nem turista. Így kicsit tovább tartott. A híd és a látvány a hídról. Kattogott a fotómasina a kezemben ezerrel. Még zárás előtt beértünk. Sok nézelődésre már nem volt időnk, de a kommunizmus szoba, néhány kubista és egyéb modern alkotás enyhítette kulturális szomjunkat.

A Temze partján folytattuk utunk, és csak később tudatosult bennem, hogy a parton nincs járműforgalom.

A Globe Színház felé közeledve felcsendül fülemben Cseh Tamás dala a ravaszdi Shakespeare Williamról.  És persze a Hamlet műsoron!!!

A Tower Bridge felé szép és hangulatos helyeken koptatja talpunk a köveket. Megcsodáljuk a Winchester Palace maradványait, Drake kapitány hajójának sokat látott másolatát, néhány szép épületet, templomot. A klasszikus piros telefonfülkéket. Még néhány lépés és elérjük a HIDAT. A hidat, ami maga a történelem. Na de ez a bili kék!!!!! Rendben legyen király kék! De ettől még nem lesz szebb.

DE EZ SEM TUD ÁRTANI A HÍDNAK. Impozáns. Átsétálunk, visszavágyom.

Majd a Tower ódon kövei, a régi londoni városfal.

Újabb rövid metrózás a Charing Cross-ig, onnan egy perc gyaloglással a Trafalgar térre. (másnap, világosban is jártunk erre, bővebben ott) Kezdett jelezni a gyomrunk, tán ideje lenne vacsorázni. Ha London, akkor emeletes busz. Irány a Piccadily. A buszon természetesen az emeleten utaztunk elöl. És természetesen néhány magyarba botlottunk. Vidám búcsú, megérkeztünk.

A buszon felirat: „TRANSDEV”. Asszociatív. Piccadily Circus. Naná, hogy lefényképeztem azt a hirdetőfalat, amit minden turista, és ami az legújabb kori London egyik jelképe lett.

 És akkor vacsora. Egy árnyalattal nehezebben, mint azt gondoltuk. Néhány jónak látszó hely tele, sok helyen hétfőn este 7-kor zár a konyha. Így jutottunk el egy  Skót „szték hauz-ba”. Az ételre nem lehet panaszunk, viszont nem volt sem angol, sem skót sörük, de még Drambuie sem. Sebaj, csak találunk valami jó helyet, ahol ezt a hiányosságot pótolhatjuk. Irány tovább! Metró, Big Ben, Parlament, egy pillantás a Westminster Abbey-re. És igen, megvan a hely, amit a skótos vacsora óra kerestünk. Hangulat, sör, Drambuie, whisky. És egy kedves pultos lány, aki elég nehezen értette meg mit is akarunk. Tán, ha magyarul mondtuk volna.

Mint kicsit később kiderült nem sokkal lőttem mellé. Szlovák volt. J És a sör és a whisky is jó volt. Rendesen ránk esteledett. Még egy pillantás a Parlament mögötti csendes tüntetőkre és a környezetükre, majd vissza a szállásra.

Következik február 1. kedd.

London 2011. január 31-február 1.

Be kell valljam, izgultam. Gyermekkoromban ültem utoljára utasszállító gépen. Nem tévedek sokat, ha azt mondom jó 37 éve…  azok kicsit más gépek voltak…

A menetrendhez képest korán indultam – utasom volt Ferihegy vasútállomásig. A becsekkolás hamar megtörtént, bár előtte még megittam az otthonról hozott söröm! J

Persze, hogy ne legyen minden zökkenőmentes, mielőtt a biztonsági ellenőrzésre bejutottam volna kiürítették a terminált…. valaki őrizetlenül hagyta a csomagját…

Szerencsére pár perc alatt megoldották a problémát.

Biztonsági átvilágítás… fémcsatos öv….  Még jó, hogy a hasam úgy, ahogy megtartja a nadrágom…..

Irány a 10-es beszállókapu, bőven van idő a kapunyitásig.

11.45 Kapunyitás. Busz, repülő….  Még otthon arra gondoltam, milyen jó volna ablakhoz ülni. De tülekedni nem volt kedvem. De minden simán ment, bal oldal, utolsó sor, ablak….  Hát ez a fapados tényleg nem az én méretem… csak kibírok 2 órát.

12.30-kor gördült ki a gép, pár perc múlva már a felhők felett – ahol mindig kék az ég.

 50 perc repülés után még mindig egybefüggő sűrű felhőtakaró van alattunk – mintha egy hatalmas végtelen hómező fölött vezetne az utunk.

 Csak az Alpok némely vonulata töri meg a fehéret.

Valahol Frankfurt fölött repülünk – ezek a németek tényleg tudnak valamit – látni a földet!!! A kapitány szólt hozzánk: sebességünk 820 km/óra, repülési magasság 11.000 méter (valahogy nem érzékeltem), várható landolási idő London Luton repülőterén – ahonnan leszállásra alkalmas időjárást jelentettek – 14.35 (CET).

14.20 süllyedünk, 14.33 kicsit felhős, de igazából napos idő, 14.36 földet értünk, 14.41 STOP. Kiszállás, igazolvány ellenőrzés, irány a vonathoz vezető busz, majd vonat London St. Pancras állomásig. (Éva írt, hogy késik a vonata….)

Délután 4 után pár perccel – illetve Londoni idő szerint 3 óra néhány perckor szinte egyszerre érkezünk az általam csak Szent Pankreasnak nevezett állomásra.

Irány a szállás – egyszerű kis szálloda, éjszakára jó lesz – majd a londoni délután és est. 

 Több éve már, hogy regisztráltam magam ezen a blog oldalon. Először a lábtörésem utáni JÓ tapasztalataimról akartam beszámolni a híres, hírhedt János Traumán. Majd politikai mosolyaimat, düheimet akartam megosztani azzal a pár emberrel, akik esetleg erre vetődnek. Sok érdekesség történik még a budapesti utakon, és a magát közösséginek nevező tömegközlekedési eszközökön. A jó borok, sörök, jó, vagy rossz helyekről már nem is beszélve. A zene, a szövegek....   Vagy éppen a munkakeresés viszontagságai. Rajtam kívül vajh, kit érdekelnek az én gondolataim? Számít? Akit igen idenavigál és olvas, akit nem az nézi a VV-t. 

És most mégis úgy döntöttm nekiállok.

És mégis milyen felkiáltással tegyem? Mert, ha azt mondom: igen, igen, akkor szoci vagyok. Ha azt mondom: szebb jövőt, akkor jobbos. Ha azt: a jövő elkezdődött, fideszes. Pedig egyik sem!!!!

mégis....

A JÖVŐ(m) ELKEZDŐDÖTT