Steve Bácsi gondolatai

 2011.február 1.

 Ébredés, a tegnapi napfénynek nyoma sincs. Londoni idő. Összepakolás, szerény reggeli a szálláson, poggyászok a csomagmegőrzőben.

Indulás.

Még nem esik, de…..  szóval már ekkor éreztük, hogy nem ússzuk meg szárazon…

Első utunk, mit előző délután a Kensington Gardens-be vezetett. Nem mintha ez lett volna az elsődleges célpontunk a nagyvárosban, mindössze közel volt a szállásunkhoz.

Megcsodáltuk a park szépségeit, a Lady Diana játszóteret, a sétányokat. A méretekre jellemző, hogy amikor a szomszédos Hyde Park felé vettük az irányt séta helyett az emeletes busz mellett döntöttünk.

A Lófej és a Gumimacik után érkeztünk a híres Speakers’ Corner-hez.

A helynek a híre nagyobb, mint ami a valóságban látszik belőle.

A parkból távozóban, mint valami méltóság, elléptünk a Márvány-diadalív (Marlbe Arch) mellett, 

majd újabb buszozással célba vettük a Westminstert. Vagyis a Westminster Abbey-t és környékét.

Útközben láttunk a Westminster Katedrálist, majd megérkeztünk a célhoz. Sikerült végre a brit lobogót lefotózni a parlament tetején.

És arrafelé sem kedvelik, ha illetéktelenek használják a busz-sávot – erre finoman figyelmeztetik a közlekedőket.

 Ezután a kormányzati negyed felé vettük az útirányt. Gondoltam mekkora buli lenne egy kép a Downing Street 10. előtt. Na persze napjainkban nemhogy a 10-es számú házhoz, de még az utcába sem könnyű bejutni.

 Sebaj. A St James’s Parkon keresztül a Buckingham palota irányába indultunk. A park egy igazi madárparadicsom! (semmiképp sem paradicsom madár). A madár őr háza után láttunk szép és különös madarakat. Egyesek magányosan, mások libasorban, voltak fázósak, érdekes lábúak és volt a Modell, aki perceken keresztül pózolt a kamerám előtt.

És ekkor már csendesen csepegett. Így érkeztünk a Királynő palotájához.

A palotánál már gyűlt a turisták tömege, várva az őrségváltást. Mivel csaknem 20 perc volt még az említett aktusig úgy határoztunk, hogy folytatjuk utunkat, amely a Green parkon át vezetett.

Újabb metrózás után jutottunk el a Charing Cross-hoz, illetve a Trafalgar térre. Amikor megláttam a kettő közötti hatalmas távolságot eszembe jutott Hofi Géza egyik színházi története, amikor a Debreceni színházban a Pigmaliont játszották, amelyben Hofi volt Freddy, Latinovits Zoltán pedig Henry Higgins. A szöveg valahogy így szólt: „Freddy, voltál taxiért? A válasz: el voltam egész fel Charing Crossig, és le a Trafalgar térig, de sehol nem volt kocsi.”

Szóval a Trafalgar tér…. Nelson admirális, az oroszlánok, az üvegbe zárt világ a National Gallery, a National Portrait Gallery.

Mire itt végeztünk meglehetősen megéheztünk. Találtunk is egy remek kis helyet. Olyan igazi angolosat. Majd minden szempontból felülmúlta az előző esti skótot, kivéve az árakat. Az még a fele sem volt. Ettünk ittunk, kipihentük a délelőtt fáradmait.

Ebéd után útba ejtettünk egy csodás mozaikkal díszített metró állomást, majd csakhamar megérkeztünk a British Múzeumhoz.

A múzeum séta után a szemközti kávézóban egy jó tejes kávé – uzsonnának is megtette – majd irány a Tower. Erre azonban már nem volt 3-4 óránk, így ismét átsétáltunk a Tower hídon. Illetve csak részben mert  az első toronynál a lelkes és profi ifjú idegenforgalmisták beinvitáltak bennünket. És irány a torony és a felső híd!!!! Felejthetetlen élmény volt!!! A kedvenc képem is itt készült el.

 És nem maradhatott el a kép a híd közepén. Csak most nehogy felnyissák!!!!!

 Vissza a szállásra, csomag fel, metró, szent Pankreas, rövid bevásárlás, vonat, busz, repülőtér.

Cider, várakozás, beszállás, indulás. J A repülőn ugyanott, mint idefelé. Csak a mellettem lévő ülésen most nem egy marcona idegen. Bizonyára most is kék volt az ég a felhők felett, ha voltak felhők. Az út sima volt, bár kifelé szerintem simább. A landolás a lehető legtávolabb leszállópályán sikerült, de legalább a teljes Ferihegy Airportot végiggurultuk.

Autó….. alvás….